fsdgsdfgfsd

Verse Hajnali három, a város már rég elaludt körülöttem De én még mindig ugyanazokat a köröket futom a fejemben A neonfény beszűrődik a redőnyök résein át Megvilágítja a szoba legsötétebb, legüresebb sarkát Nem a magány fáj a legjobban, hanem a tiszta igazság Hogy én voltam a jéghegy, amin összetört a boldogság Túl későn nőttem fel a feladathoz, amit kaptam tőled Elpazaroltam a legszebb éveket, a tiszta jövődet Most a bűntudat marja a torkomat, mint a fanyar méreg Minden elmaradt ölelésért ma éjszaka számonkérlek Én voltam a vihar, te pedig a menedéket nyújtó kikötő De a büszkeségem vak volt, azt hitte, mindent megold az idő Nem maradt más, csak ez a sötét, fojtogató monológ Ahol a rímek nem gyógyítanak, csak feltépik a régi jót A szerelem nem játék, ezt a saját káromon tanultam meg De mit ér a tudás, ha a szíved már teljesen megfagyott bent Chorus Hideg az ágyam, és a sötétség lassan elnyel egészen A megbánás ott ül minden elhibázott, régi lépésemben Elveszítettem a fényt, mikor elengedtem a kezed De a romok között a lelkem még mindig téged keres Verse Azt hittem, az idő majd mindent szépen elhalványít Hogy a felejtés az emberen végül majd könnyít és segít De az érett gondolkodás nem ad olcsó kibúvókat nekem Nap mint nap szembe kell néznem azzal, amit tettem Nem kergetek illúziókat, tudom, hogy megbocsáthatatlan Ahogy a legnehezebb időkben téged a sötétben hagytalak Az ego egy maszk volt, amit túl sokáig hordtam büszkén Most meg ott ülök egyedül a saját váramnak a tüzén Hiányzol, de ez a szó már túl kevés és elhasznált ide A te hiányod egy állandó, tompa kés a bal mellemen belülre Minden sarokban a te nevetésed visszhangját hallom még Bárhová nézek, mindenhol ott van az a közös, szép kép Sajnálom, hogy nem voltam elég bátor harcolni értünk Hogy hagytam, hogy a szürke hétköznapokba belefásuljon a létünk Ha kaphatnék egy utolsó esélyt, mindent másképp írnék meg A büszkeséget eldobva, csak a te boldogságodért élnék meg Chorus Hideg az ágyam, és a sötétség lassan elnyel egészen A megbánás ott ül minden elhibázott, régi lépésemben Elveszítettem a fényt, mikor elengedtem a kezed De a romok között a lelkem még mindig téged keres Verse Ez a harmadik fejezet, a teljes, őszinte megadás Ahol már nem számít a külvilág, nem számít semmi más Megjártam a poklot, a saját démonaimmal megküzdöttem Hogy tisztán lássam azt a kincset, amit anno összetörtem A remény az utolsó szalmaszál egy ilyen sötét viharban Ami még életben tart ebben a magányos, fagyos dalban Nem várom, hogy visszajöjj, csak azt akarom, hogy tudd meg A változásom valódi, a könnyeim már mindent lemostak bent Felnőttem a csendhez, a magány lett a legszigorúbb tanárom Aki megtanította, hogyan kell viselnem a saját kudarcom Ha van még egy út, ami a te szívedhez vezet vissza engem Én életem végéig térden állva mennék végig rajta, esküszöm Mert nélküled a világ csak egy sötét, üres és hideg díszlet Ahol a nappalok is csak felesleges, szürke perceknek tűnnek A dal véget ér, de a várakozásom örökké..